Alábbiakban fiatal száki kántorunk és ifjúságunk aktív tagjának, Valkó Júliának az írását olvashatjuk. Böjthöz közeledve igazán aktuális gondolatok.
Jézus meg fog halni a népért; és nem is csak a népért, hanem azért is, hogy Isten szétszóródott gyermekeit egybegyűjtse. (Jn 11, 51-51)
Az Ő sebei árán gyógyultunk meg. (Ézs 53, 5b)
Neee, ne bántsátok!-üvöltöttem torkom szakadtából, ahogy a poros úton rohantam. Saru volt a lábamon, ruhám kopott anyagát tovább tépte a szél, de nem érdekelt, mert tudtam, hogy ott van a porban, ott fekszik Ő, és mindjárt megölik.
Jézust a tömeg rángatta el, hatalmas tömeg, mely üvöltve kiáltotta: feszítsd meg!
Porba lökték bántották s ütötték, a földön volt a nagy tömeg közepén.
S én rohantam, hogy a tömeget megállítsam. A hatalmas tömeget, melynek közepén ott szenvedett az én Gyógyító Mesterem.
A tömeg befejezte a kínzást, most már végre le akarták zárni, s mindenki, minden ember a tömegben fegyvert rántott. Kések, tőrök, pisztolyok, fejszék, szögek, éles, hegyes, fájdalmas halált okozó eszközök kerültek elő.
És akkor odaértem, és kiáltottam:
-Állj, ne bántsátok!-kiáltottam kifullva.
A tömeg felém nézett, és megrémültem, mert a tömeg egyetlen egy ember volt. Ugyanaz az ember állt ott, sokszor. Értetlenül néztek felém, és hidegen.
-Ne bántsátok Őt, Ő ártatlan!
-És?-kérdezte ridegen egy.
-És miattam van ott, az én vétkeimet cipeli, nem érdemlem meg, de Ő ezt teszi! Ne bántsátok! – könyörögtem kétségbeesett, gyenge hangon.
-Miért ne tennénk?-kérdezte egy másik.
-Megöljük, miért ne ölnénk meg?
-Hiszen a rossz, olyan jó…- szólaltak meg.
-De nekem kéne, nekem…-mondtam könnyes szemmel, és akkor a tömegen át összetalálkozott a tekintetem az Övével.
Nem haraggal nézett rám, szeretettel, olyan ártatlanul amilyen mindvégig volt. Ártatlan Bárány Ő, tudtam, és a szeme ezt sugallta: érted, helyetted.
A tömeg- az az egy ember- mit sem törődött velem, mit sem törődött a ténnyel, hogy én vagyok a bűnös, hogy miattam van ott… Kegyetlenül, megbánás nélkül, hidegen lesújtott…és az ártatlan vére a földre folyt, a porba…az Ő vére, az Ő tökéletes vére sárrá lesz a földön, élettelen teste mellett.
Én a földre rogyom, térdre esem, a porba markolok és sírok.
Mi mást tehetnénk, hiszen láttam azt az embert, a tömeget, amit egy ember alkotott, tudom ki ő, felismertem. És könnyem a porba hullik, zokogok és keserű fájdalom uralkodik el szívemen, mert a tömeg, az az egy ember… Az az egy ember, aki bűneivel megölte azt, aki érte halt meg, az az egy ember nem volt más…mint én.
Valkó Júlia
2021 február
